2011. augusztus 14., vasárnap

III. Richárd
Fordította: Vas István



York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett
És édes dallam szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
Nem lovagol páncélos paripán,
Hogy félénk ellenség szívét ijessze,
Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.
De én, aki nem játszani születtem
Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
S riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
Kit megfosztottak minden szép aránytól
S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzul, félig kész, s idő előtt
Küldettem el e lélegző világba,
Bénán s idétlenül, hogy a kutyák
Megugatnak, ha bicegek előttük -
Én ilyen fuvolázó békekorban
Nem is tudok egyébbel szórakozni,
Mint hogy a napon nézem árnyamat
És csúfságomat magam magyarázom:
Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt -
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét.



Az ő gyilkosa vágta sebedet,
Ablakot, melyen életed kiszállt
S mely szegény szemem balzsamát felissza.
Ó, átkozott kéz vágta ezt a rést!
Átkozott szívnek volt hozzá szíve!
Oly szörnyű sors verje a nyomorultat,
Ki nyomorulttá tett halálod által,
Amilyet póknak, varangynak kívánok
S a csúszómászók mérgezett fajának!
Ha gyereke lesz, hadd legyen idétlen
Szörnyeteg, aki korán jött világra
S csúf és természetellenes alakja
Ijessze a reménykedő anyát:
Ez legyen balsorsának bús utódja!



Az istenért, el innen, rothadt ördög:
Pokollá tetted a jókedvű földet
S betöltötted átokkal s mély panasszal.
Ha gyönyörködöl undok tetteidben,
Csak nézd hentességed mesterművét.
Urak, nézzétek, holt Henrik sebe
Kinyitja hűlt száját és újra vérzik.
Pirulj, te nagy rakás idomtalanság,
Mert jelenléted hajtja ki a vért
A vértelen, üres, hideg erekből:
Természetellenes tetted kihívja
E természetellenes áradást.
Isten, bosszuld meg a vért, melyet adtál!
Föld, bosszuld meg a vért, melyet iszol!
Ó, ég, villámmal csapd agyon a gyilkost.
Ó, föld, nyílj szét és fald fel, amíg él,
Mint elnyelted e jó királyi vért,
Amelyet pokol-küldötte karja ontott.



Különös, hogy az angyal csupa méreg.
Te nőiesség isteni tökélye,



Szépséged volt az okozat oka,
Szépséged, mely álmomban megkísértett,
Hogy meggyilkoljam az egész világot
Egyetlen óráért szép melleden.



Ne szálljon álom halálos szemedre,
Legföljebb, míg egy-egy lidérces álom
Undok ördögök poklával ijeszti!



Ki magasan áll, sok vihar veri
És roncsokká törik, ha lezuhan.



Rossz éjszakám volt, oly rettenetes
Képekkel, szörnyű álmokkal tele,
Hogy amily igaz keresztény vagyok,
Nem bírnék még egy ilyen éjszakát,
Még boldog évekért cserébe sem,
Olyan borzalmas volt ez az idő.



A bú áttör a pihenés óráin,
S éjből reggelt varázsol, éjt a délből.
Csak rang a hercegek nagy tündöklése,
Külső cím belső teher ellenében,
És át nem érzett ábrándjaikért
Gyakran érzik a gond egész világát,
Úgy, hogy ragjuk s a rangtalan nevek
Között csupán a hírnév a különbség.



Ki tiltja meg, hogy sírjak és jajongjak,
Sorsomat szidjam s magamat gyötörjem?
Szövetkezem a sötét csüggedéssel
És ellensége leszek önmagamnak.



Csak ne segítsetek a jajgatásban,
Nem vagyok meddő a panasz-szülésre:
Minden forrás az én szemembe árad,
Hogy én a nedves hold igézetében
Bő könnyeimbe fojtsam a világot…
…Még egy anya se vesztett soha ennyit.
Jaj, e bánat anyja én vagyok.
Ők csak felosztva sírnak, én egészen…
Háromszor elhagyottra, rám zuhog
Hármatok minden könnye, gyászotok
Dajkája vagyok s szoptatom panasszal.



Duzzadt szívetek nemrég sebesült,
Sínbe rakott és frissen egybeforradt
Békéjét gyengéden kell óvni még.



Az ember szíve tele félelemmel
És nem beszélhet senkivel, aki
Nem komoran és nem rettegve néz rá.



Ki ifjan kiválik, nem él sokáig.



Micsoda éles szellemmel vitázik!
Hogy enyhítse a gúnyt bátyjával szemben,
Kedvesen kigúnyolja önmagát.
Csodás ravaszság ilyen ifjú korban.



A vadkantól futni, mielőtt üldöz,
Épp annyi, mint magunkra ingerelni,
Holott vadászat nem is járt eszében.



Cudar dolog meghalni, kegyes úr,
Annak, aki nem készül a halálra.



Ma háromszor botlott kedvenc lovam:
Sajnált a vágóhídra vinni engem.



Ó, halandók percnyi kegye, amelyre
Jobban vadászunk, mint Isten kegyére!
Ki pillantásotok legére épít,
Úgy él, mint részeg matróz árbocon,
Ki minden döccenésre lezuhanhat
A mély tengernek végzetes szívébe



Finom világ! Ki olyan ostoba,
hogy ezt a durva csalást meg ne lássa?
De ki merész elmondani, amit lát?
Ocsmány világ ez! Azért pusztul el
Mert ilyen bűnökről hallgatni kell.



Jaj, vágjátok szét zsinórjaimat,
Hogy szívemnek legyen helye dobogni,
Vagy elájulok e halálos hírre.



Bár adná Isten, hogy az övező
Aranypánt, mely homlokomat bezárja,
Izzó fém lenne, mely agyamba éget…



Méhem gyümölcse sárkány, akinek
Gyilkol a szeme villanása is!



…oly mélyen vagyok
a vérben, hogy bűn bűnt vonszol magával:
könnyejtő részvét nem lakik szememben.



Jöjj, tudom, hogy élénk megfontolás
A tétlenség ólom szolgája, az meg
A koldulást vezeti csigamód.
Engem a tüzes gyorsaság röpítsen
E királyi futár, e Merkur-isten!



Most a jólét már olvadni kezd
S a halál rothadt torkába csöpög.



Oly sok nyomor morzsolta hangomat,
Hogy jajtól-fáradt nyelvem néma már.



Holt élet, vak látvány, szegény kísértet,
Jaj-színpad, világszégyen, hódító sír,
A hosszú napok rövid lényege.



E kutya vaksi volt még s foga nőtt már,
Hogy megmart bárányok vérét ihassa.
Isten művének rothadt pusztítója,
A földnek ez a főfő zsarnoka.
Síró lelkek szemén uralkodik
S méhedből jött, sírunkig űzni minket.



…bosszúra éhezem
és most a látványától jóllakom.



Azt mondta, szerencsém árnyképe vagy csak,
Mondtam, festett királyné vagy csupán,
Elképzelése annak, ami voltam,
Víg címlapja egy szörnyű színdarabnak,
Magasba szálltál, csakhogy mélyre ess majd,
Anya, ki gúnyból kaptál két fiút,
Önmagad álma, pára, buborék,
A hatalom jelképe, tarka zászló,
Hogy minden súlyos lökés célja légy,
Álkirályné, színpadi maskara…
Így forgott az igazság kereke
S az időnek zsákmányul átadott,
Csak emléked van abból, ami voltál,
Hogy jobban szenvedj attól, ami vagy.
Helyemet bitoroltad, most pedig
Bánatom jogos részét te bitorlod.
Büszke nyakadat terhem fele nyomja,
De fáradt fejem kihúzom alóla
S terhem egész igáját rád rakom.



Nappal böjtölj, éjjel ne tudj aludni,
Szemlélj holt boldogságot, eleven jajt,
Gondold még szebbeknek fiaidat
S még gazabbnak azt, ki megölte őket.
Haragod nő, ha nő a veszteséged:
E tűnődés tanít átkozni téged.



…kedvességed leírása
tovább tart mint kedvességed maga.



Én is sok könnyel mosogattam a
Jövőt, melyet a múltban tönkretettél.
A leölt szülők gyerekei élnek,
Hogy a vesztett jövőt majd megsirassák.
A leölt gyerekek szülei élnek,
Kopár növények, s a jövőt siratják.



Az aljas, véres és bitorló vadkan,
Ki feldúlt szőlőket, vetéseket,
És úgy habzsolja feltárt szívetekből
A vért, mint moslékot a ronda disznó



Másik lovat! Kötözd be sebemet!
Irgalom, Jézus! – Álom volt csupán.
Hogy kínzol, gyáva lelkiismeret!
Kék fények égnek. Holt éjfélre jár.
Hideg cseppek remegő húsomon.
Magamtól félek? Nincs itt senki más.
Én én vagyok, Richárd Richárd barátja.
Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én.
Hát futni! Magamtól? Van okom erre:
Különben bosszút állok. Magamon?
Szeretem magamat. Miért? Talán
A jóért, amit én tettem magammal?
Nem, sajnos nem. Gyűlölöm magamat
Minden elkövetett gaztettemért.
Gazember vagyok. Nem, nem! hazudok.
Kérkedj, bolond! – Ne hízelegj, bolond!
Sok nyelve van lelkiismeretemnek,
És minden nyelve más mesét mesél,
S gazembernek mond mindegyik mese.
Ez legnagyobb mértékben árulás.
A legszörnyűbb mértékű gyilkolás
És mindegyik bűn mindegyik fokon,
A rácshoz jönnek mind: „Bűn! Bűn!” – kiáltva.
Kétségbeesem. Senki sem szeret,
S ha meghalok, majd egy lélek se sajnál.
De mért is tennék, mikor én magam
Se tudom megsajnálni magamat?
Ugy rémlett, hogy sorra sátramba jöttek
Azoknak lelkei, kiket megöltem,
És mind azt mondta, bosszút áll Richárdon.



Lelkiismeret – a gyáva mondta ezt
Először, hogy a bátrat sakkba tartsa.
Lelkiismeretünk, törvényünk a kard.
Vágj bele, az embernek ez a dolga,
Ha nem a mennybe, együtt a pokolba…
Gondoljátok meg, kikkel is verekszünk:
Kalandorokkal, gaz földönfutókkal,
Rongy parasztokkal, breton söpredékkel,
Kiket a túlterhelt földjük kiokádott
Elszánt kalandra, biztos pusztulásba…
Hajtsuk vissza a tengerbe e csürhét,
E sok szemtelen francia csavargót,
Éhező koldust és mihaszna patkányt,
Akik e kalózkaland álma nélkül
Felakasztották volna magukat.




































1 megjegyzés: